Arany János: Letészem a lantot (verselemzés)

A költemény 1850-ben azért jött létre, hogy ellentmondásos módon Arany beszámoljon arról, hogy abbahagyja a versírást. A középpontjában a kiábrándulás, a múlt visszahozatatlanságának felismerése, a világosi fegyverletétel okozta sokk áll.
Arany a versben két korszakot állít egymással szembe: a célok nélküli jelent és a hajdanán nagy remények ígérő, de már soha vissza nem térő múltat. A csüggedt jelenből visszatekintő költő a múltat még értékgazdagabbnak látja, sőt még vonzóbbnak tünteti fel azt azt, így még tragikusabb a veszteségérzet. Azonban, amikor a költő a jelenről és a jövőről kezd beszélni, mindig a kétségbeesés fogja el és minden versszak végére visszahull a fájdalmas alaphangra („Hová lettél, hová levél/Oh lelkem ifjusága!”)
A első versszakban a költő összegzi a vers mondanivalóját, azaz hogy kiveszett belőle a fiatalos lelkesedés,az energia, nem hajtja már a tűz, nincs benne élet, akárcsak a korhadt („reves”) fában. Az elégikus létélményt a beszélő a költészethez méltatlan tárgynak tekinti.
„Letészem a lantot. Nyugodjék” vág bele egyből a közepébe már a mű első sorában Arany. Ez az első személyű megszólalás a költészet abbahagyását, az elhallgatást helyezi kilátásba (a lant már az antik irodalom óta a költészet jelképe).
A második versszakban a múltat a költő boldog tavaszként ábrázolja, amikor még volt lehetőség a megújulásra (1848-’49-es szabadságharc)
A harmadik versszakban a költő azt meséli el, milyen tűzzel alkotott és hogy milyen jó viszonyban volt Petőfivel, aki harcostársa volt
A negyedik versszakban szintén a Petőfi-Arany duó szerepköréről beszél, arról az időszakról, amikor a költőknek volt feladatuk és a múltbeli énjeik még maguknak dicső jövőt és egy jobb országot álmodtak.
Az ötödik versszakban Arany visszatér a jelenbe, ahol úgy érzi költészetével Petőfi nélkül magára maradt és már nincs meg az a befogadó közösség, s így a beszélő szerint a verse a pusztába kiáltott szó, vagyis ebben a helyzetben a költészet feleslegessé válik.
Végül a lírai én az utolsó szavaival az első versszakhoz hasonlóan összegzi a művet: „Kit érdekelne a dal” mondja a költő hivatkozva arra, hogy közönségét elvesztette, s nincs értelme tovább folytatni az alkotást