Petőfi Sándor: Szeptember végén (verselemzés)

Az első versszak azzal indul, hogy a költő kitekint az ablakon, virágokat és zöldellő természetet lát, ám ez az érzés meglehetősen rövid impresszió. Olyannyira, hogy rögtön a mű első szava (Még!) már arra utal, hogy noha még zöldell a nyár, hamarosan itt a tél, melyet a következő strófák igazolnak: "látod amottan a téli világot?", "már hó takará el a bérci tetőt". Majd hamar rájön az olvasó, hogy itt többről van szó, mint a puszta évszak-ellentét, hiszen ifjú és öreg önmaga is megjelenik rögtön az első versszak végén. Az idő elmúlása megfelelő párhuzamba állítva a természet ridegedésével.

Akinek a "tél dere már megüté fejemet" még nem lenne elég egyértelmű, az ellentétet (ami mint említettem, egyben párhuzam is őközte és a természet között), tovább fokozza rögtön a következő versszak indításával: "Elhull a virág, eliramlik az élet". És mi fogalmazódik meg ilyenkor a költőben? Hát persze, elmúlik az élet is egyszer, akkor vajon valaki a túlvilágon ugyanúgy szeretni fogja-e? De ha nem, akkor legalább egy pillanatnyi menedéket hadd kérjen szerelmétől ("ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!").

Ha a hölgy nem is, Petőfi mindig is szeretni fogja őt. Ezt fogalmazza meg a harmadik versszak, melyben megjelenik az "özvegyi fátyol", "lobogó" mint szimbólumok, "síri világ", "éj" hangulatfestés (nem hangulatfestő szavak!), mely leginkább a pillanat örökkévalóságát kívánja előtérbe helyezni. Végül a költő mondandójának nyomatékosításával búcsúzik: "ki téged / még akkor is, ott is, örökre szeret!"

Rímképlet: ababcdcd
Verselés: időmértékes
Műfaj: elégia (fájdalmat, gyászt megéneklő, lírai költemény)
Stílus: romantika

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.