A XIX. század eszméi

A XIX. században nemcsak a technika, gazdaság, a hatalmi viszonyok, de a az emberek gondolkodásmódja és az uralkodó eszmék is megváltoztak.

Az egymás után jövő forradalmak és felkeléseket két szorosan összefüggő eszme vitte előre: a nacionalizmus és liberalizmus.
A nacionalizmus, avagy a nemzeti eszme, vagy öntudat lényege, hogy egy nép társadalmi és vallási korlátokon túlmenően egy közös „embercsoportba” tartoznak, amit nemzetnek hívnak. A kapcsolatot erősíti a közös identitás tudata. Ez a fajta szemlélet a francia forradalom után előtérbe (ez adott mintát egész Kelet- és Dél-Európának). A korszakban felértékelődött a nemzetre jellemző közös tulajdonságok: az anyanyelv, a kultúra és közös múlt. Ez utóbbi szinte a legfontosabb volt, mivel minden nemzet kereste gyökereit és a múltbeli sikereiket, melyek jelentőségét sokszor felnagyították, túlértékelték. A nacionalizmus fő célja az adott nemzet felemelése, vagy a régi dicsőség visszahozása volt. Ezt a célt azonban csak egy más országoktól független nemzetállammal kívánták elérni. Így nemzeti törekvések sokszor szembetalálták magukat, az olyan soknemzetiségű országokat irányító dinasztiákkal, mint például a Habsburgok, így nemzeti függetlenedési törekvések és a társadalmi megújításának vágya összeforrt
A liberalizmus (nem összetévesztendő a mai liberalizmussal), vagy a szabadelvűség, a XIX. század első felében az egyén és polgári szabadságjogok (gyülekezési jog, szólásszabadság stb.) érvényesülését tartja szem előtt, továbbá egy népfelség alapú népképviselet alapján működő alkotmányos rendszert tart ideálisnak. A liberalizmus elhatárolódik mindenféle diktatórikus és abszolút jellegű hatalomtól. Az eszme számára legmegfelelőbb, ha szabadkereskedelem zajlik, azaz, támogatni kell a szabad versenyt a protekcionizmussal ellentétben. Mikor ez az irányzat megjelent, akkoriban a feudális viszonyok között igen radikálisnak és forradalminak számított.
A konzervativizmus nem azonos a maradisággal, vagy az új dolgok ellen való fellépéssel, csupán nevéből adódóan a régi értékeket próbálja megőrizni, a túlzott radikalizmus és a vallásellenesség mellőzésével. A konzervatív rendszer óvatosabb, a hagyományokhoz sokkal inkább kötődő, és mindig a kevésbé radikális fejlődést választja. Idővel a konzervativizmus a liberalizmus méltó alternatívájává vált.
Szocializmus az az irányzat, amely az első ipari forradalom során kialakult munkásság érdekeit kívánta érvényesíteni, mivel a géprombolások, sztrájkok és a szakszervezetek létrejötte nem segítette elő ezt. Bár Angliában, a korszakban az alkotmányos keretek miatt lehetőség nyílt a gyülekezésre, ezért lehetőség adódott a munkásoknak a gyűlésekre, ahol petíciókat fogalmaztak meg. Innen származik a chartista mozgalom elnevezés. Mindezek ellenére szükség volt egy „munkáspártra”, ami a dolgozók érdekeit tudta érvényesíteni a parlamentben.
Az utópista szocialisták (pl.: Owen) elméleti síkon kidolgozták a munkások életkörülményeinek javítását, úgy hogy a vagyoni egyenlőségre és a verseny kiiktatására törekedtek. Ez azonban csak zárt termelési üzemeken belül valósult meg, igazi átütő változás nem született.
A marxizmus, vagy kommunizmus munkásság érdekeit erőszakos módon kívánta érvényre juttatni. Az elmélet kiötlői Karl Marx és Freidrich Engels az 1848-ban kiadott Kommunista Kiáltványban felvázolta a kizsákmányolástól mentes állam képét. Marx megállapította, hogy az ő korában az elnyomó tőkés burzsoázia és a szegény proletariátus a két társadalmi csoport. Ebből levezetve kifejtette, hogy az osztályharcok viszik a társadalmat előre. A munkásság győzelmét azonban csak erőszakos úton próbálták elképzelni, például egy forradalom révén.
Ha az előbbi csoport győz, akkor létrejön a kommunizmus ahol nincs magántulajdon és minden ember egyenlő.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.